Hogyan jutottunk el Józsi bácsihoz, a borosgazdához

...VAN REMÉNY!!!

Augusztus eleje van, nagyon meleg. Dögmeleg – írhatnám, de mégiscsak egy esszét írok, egy novellatöredéket, tanmesét, irodalmi műfajok, cizellált billentyűzet... szóval, az augusztusi kánikulában kirándulunk a családommal. Ócsát látogatjuk, a természetvédelmi terület okán, vissza a zöldbe, madárfotózás, a natúra zöld leheletének élvezete – némi korlátokkal. A fények ugyanis 10 és 15 óra között nem kellemesek. Nemcsak a fotózáshoz nem ideálisak, nem, az életben maradáshoz is sok az a napfény és naphő, mi a fejünkre zúdul. Szóval, járkálunk, természet-élvezünk, de egyszer csak, már jóval 10 után meleg lesz, nagyon. Előzetes megbeszélés alapján otthagyjuk a madárvártát, és meglátogatjuk a műemléktemplomot, meg a tájházat. Meglátogatnánk, pontosabban... mert az árfekvést valahogy nem az egyszeri (vagyis dehogynem!) látogatóra találták ki. Egyszeri, mert így többet nem jön. Rövid tépelődés, hosszabb csövezési ebéd a kombi hátsó ajtaja alatt, telefon egy régi barátnak, mi van még Ócsa környékén látnivaló. Hát semmi.

Mentő ötlet: három óráig húzzuk ki város(?)nézéssel, de elsősorban fagyizással. Családom nyalakodik, én üdítőzöm. A kiszolgáló hölgy és a tulajdonosnak látszó úr nagyon készséges, kérdésemre, hogy mit tegyünk a holt idővel, az ócsai pincesorra irányítnak.

Pincesor... jártál-e már ígéretes helyen, elképesztően rossz időben? A pillanatnyilag egyetlennek tűnő menedék, mint elérhetetlen délibáb lebeg előttünk. A formás, nádzsindelyes pincetetők hívogatóan, ám töküresen állanak. A hőséget vágni lehet. A hegyen senki... illetve... a sokadik kör után meglátunk egy kombit. Becserkésszük, mert ugye a pincesor zegzugos kanyarulatait elsőre átlátni, pesti autósnak... de megvan! Leparkolunk.

A bácsi (nem idős ember, jó középkorú, egyenes, derék ember) épp zárja a pincét. Az egyetlen pincét, ahová bemehetnénk. Kérőn nézünk rá, kérőn szólunk hozzá. Nyitja a pincét újra, levezet, nézzünk körül. Igazi földpince. Penész és doh nélküli igazi hűvös pinceillat – a megváltás maga a harmincon túli celsiusok után. Szó szót követ. Elmondja, hogy ilyentájt faluhelyen már lagzit sem tartanak, mert ekkorra elfogy a bor. Beszélgetünk. Elsütöm szakállas viccemet a haldokló parasztemberről, és a nagy titkáról, mely szerint szőlőből is lehet bort csinálni. Mosolyog, vagy inkább derűs. Kérek a borából, megkínál. Két pohárral is. Apám szokott ilyent készíteni, ha jó formában van, teljesen hétköznapi szőlőből, semmi extra, csak a megnyugtató, sima erjesztett szőlőlé-íz. Az „anyatej”. További kérésünkre, hogy vinnénk belőle, körülnéz, palackot keres, de van nálunk is.

Még beszélünk pár szót. Két liter bort kapunk, áttetsző, rózsás, tömör asztali, az a fajta, ha ma este kicsit többet iszol belőle a kelleténél, holnap nem leszel hülye tőle. Ő mondja így, és mindenki érti, én is, hogy ez mit takar. Köszönjük neki, többször is. Fizetnénk.

Rám néz. Azt mondja: ez nem üzlet. Ha üzletet akar, akkor arra menjen – és határozottan mutat egy számomra határozatlan irányba. Talán a helyi szupermarkec fekszik ott. Nem tudjuk eléggé megköszönni a bort, a figyelmességet. Próbáljuk. Elköszönünk. És lassan megfogalmazódik bennem egy mondat: amíg ilyen emberek élnek ebben az országban, mint Tóth József ócsai szőlősgazda – addig van remény!