Azok miatt az emberek miatt, akik vidéken élnek. Többek között.

Szeptember első hétvégéje - Dunaföldvári Fotós Találkozó. A jelenlegi és egykori Fotóvilágosok Mekkája. Haverok, buli, fantasztikus hangulat. Pláne úgy éjféltájban. Villognak a vakuk a hangulatos borozóban, elképesztő képek születnek, és virtuális kapcsolatok válnak mélyen barátivá, mélyen emberivé. De ne vágjunk elébe a dolgoknak.

Szóval, utazik a család, már megint. Apa (ez én lennék), anya és gyerek felcuccol, be az autóba, mert a fotós barátok már várják, hogy hornist (ez megint ugye én lennék) főzze nekik a gulyást. Dunaföldvár nincs messze Pesttől, eseménytelen az út az autópályán, hamar megérkezünk, és berendezkedünk a főzéshez. Sokan segítenek, jó fejek. Csakhamar rotyog a bográcsos. Marha, nehezen fő; a délutánba hajlik az ebéd.

Aztán megkeressük a kempnget, berendezkedünk egy (rövid) éjszakára. Aztán vissza a borozóba, beszélgetés, készülés az esti bulira. Hangpróba. Muzsikálgatás. Békés iszogatás. Táncolnak. Énekelnek. Aztán vacsi. És újra muzsika. Tánc. Ének. Hangulat. Vakuk villannak. Áll a bál.

De azért mégis, fotós találkozó. szóval, kellene azért fotózni is, és nem csak a másik fotóst. Még kell téma. Talán menjünk ki másnap reggel a Kiskunsági Nemzeti Parkba? Kócsagot fotózni?

Nem megyünk, mert az a rész teljesen kiszáradt, ahová amúgy mentünk (mehettünk) volna. Családom felveti: reggel menjünk ki a helyi halastavakoz, ott biztosan van látnivaló, madár, ilyesmi. Az ötlet többeknek tetszik, megbeszéljük a reggel hat órai randit, és buli tovább. A családomnak és nekem 11-ig, a többieknek talán fél kettőig...

Reggel fél hat. Kiugrunk az ágyból (nem túlzás!). Összekészülődünk: terepruha, teleobjaktív, távcső... ahogy kell. Megállunk a kemping kapujában. Sehol egy lélek. Mindenki más a bulizók édes álmát alussza. Várunk egy kicsit, majd 6.05-kor elszánjuk magunkat, és nekiindulunk hármasban: anya, gyerek és hornist.

Megvannak a halastavak! Azaz... a füldútról nyíló másik földút elágazásánál sorompó. Tábla: MAGÁNTERÜLET! BELÉPNI TILOS! Elképedünk. Elszottyanunk. Elgondolkodunk. Aztán nem kockáztatunk (kutya, feljelentés, figyelmeztető lövések...), és haladunk tovább. Még egyszer az előző jelenet: MAGÁNTERÜLET! BELÉPNI TILOS! Megyünk tovább, aztán a feleségem meglát egy fácánt (csak ő látja meg), ezért egy kicsit megállunk az autóval (fotó sajnos nincs a kakasról...). Aztán még tovább haladunk. Előttünk az autópálya. Gondolom (és utólag kiderül, jól gondolom...), hogy arra már nincs keresnivalónk. Jobbra térünk, ahol kis házikók állnak, és az egyik kis házikó (TISZTA UDVAR, RENDES HÁZ) kapujában két néni beszélget.

Már volt dolgunk vidéki, falusi emberekkel. ezért nem is ijedünk meg a helyzettől, hogy megkérdezzük tőlük, hogy hol lehetne tavat, esetleg madarat találni, fotózás céljából. persze, megkérdezzük őket. Elmondják, hogy a hozzánk (hozzájuk) legközelebb eső halastó gazdája Takács Józsi bácsi, aki (bár szüreti mulatságban volt az éjjel, de) biztosan beenged minket a területére. Nagyon megköszönjük a biztató szavakat, és visszaindulunk, hogy Józsi bácsi birodalmát felderítsük.

Kizárásos alapon hamar rátalálunk a megjelölt helyre. Korlát. Tábla: MAGÁNTERÜLET! BELÉPNI TILOS! - És egy mobil telefonszám, a tábla bal sarkában, lefóliázva, hogy el ne mossa a számokat az eső... Valami megmozdul bennem. Elönti a lelkemet valami bizonyosság-féle. Szinte vérszemet kapok. Talán nem jöttünk hiába... Tárcsázom a számot, a vonal másik végén Józsi bácsi. Elmondom, hogy mit szeretnénk. Rákérdez. "Aztán megbízhatóak vagytok-e?" Elmondom, hogy én zenetanár vagyok, a feleségem gyógyszerészasszisztens, a gyerekünk meg (velünk együtt) elhivatott természetvédő. Józsi bácsi beleegyezését adja a belépéshez, én leteszem a telefont, és hálát adok az Égnek, hogy még élnek ilyen emberek.

Utunk rövid a sorompótól a halastóig. Egy kis ligetes rész, és utána már maga a tó is látszik. És igen... a tó sarkában egy fiatal vörös gém álldogál, gyanútlanul. Nem hiszek a szememnek (és persze megint a feleségem látja meg a madarat először). Ébredj fel, hornist, ez nem álom, ez valóság!!! Kapom a gépet a nagytelével, és gyorsan begyújtöm a gyanútlan áldozatról visszaverődő fényeket. Akihez sajnos (mert annyira azért nem fiatal és nem gyanútan) nem tudok oly közel férkőzni, amilyan közel szeretnék. És elrepül. De a kocka megvan!

Hát megérte! De még nincs vége, mert a madár ugyan elment (illetve ott ül egy fa tetején, lefotózhatatlanul), de mi azért körülnézünk. Mire a halastó körüli sétánkat befejeznénk, visszatekintve meglátubk egy fehér kisteherautót. Józsi bácsi.

Egyenes derekú, őszes hajú ember, gondok ráncai a homlokán. Körbevezet minket a birodalmán, beszélgetünk, elmeséli az életét, azt az életet, amelyet mindenki együttérzéssel hallgatna, mert nem volt könnyű. A sok múlbeli és jelenbeli nehézséget, a küzdelmet az élettel (halállal), a közdelmet a földdel (a földért), ami az övé is meg nem is, a beruházásaival, amelyek füstbe ment végeredménnyel zárultak... és csak mesél, mert bár nehéz hallgatni, de minden egyes mondattal közelebb kerül hozzánk. Nem tudjuk nem hallgatni az egyszerű embert, aki nyögi az élet nehézségeit, mert a szava, a sóhaja legfeljebb csak a halastava végéig hallatszik. Mi is mondunk pár szót magunkról. Aztán miután látszólag már mindent megbeszéltünk, elindulunk kifelé.

De nem jutunk sokáig. A ligetes részen termények. burgonya, paradicsom... Beszélgetünk az aszályról... Józsi bácsi megkérdi: "Nem vinnének egy kis paradicsomot? Biztosan szereti a gyerek!" Sokáig habozunk, de végül az unszolásnak em tudunk ellenállni, visszasétálunk, el a halastó oldalánál, a konyhakertbe. Ott még egy szatyrot is kapunk, és a paradicsom mellé szedhetünk még Józsi bácsi csípós paprikájából is. Természetesen, gesztusértékkel, és csak az ízek miatt - bár Józsi bácsi többször is noszogat minket: Szedjenek csak bátran!

Aztán... amikor visszasétálunk, a halastó végénél feltűnik egy őz. Fiatal, óvatlan ő is, mint a gém volt az imént, talán nem is lát, nem is érez bennünket (talán felőle fúj a szél...), lemegy a tóra inni (néhány fotó, persze, naná, majd nem!), aztán nemsoká eltűnik az erdős részen - hogy másodmagával térjen vissza.

Gép élesre állítva, 3-4 expó, egy elővigyázatlan mozdulat, őzek el. De a kockák megmaradtak - és amíg Józsi bácsitól másodszor is elköszönünk, egy csomó, talán akkor még nem is pontosan megfogalmazott kérdés merül fel a fejemben:

Mi van akkor, ha, mint tavaly is, idén is kihagyjuk a fotós találkozót? vagy ha időben nem megyünk el aludni, és nem kelünk fel fél hatkor? vagy megijedünk a két tiltó táblától, és vissazfordulunk? vagy nem merjük a két nénit megkérdezni, hogy merre menjünk? vagy ha Józsi bácsi elfelejti a szüreti bál utáni reggelen bekapcsolni a mobiltelefonját? vagy ha gyanakvóbb, elutasítóbb -amilyen lehetne is, annyira megviselte őt az élet, a sorsával, a betegségével...

De a pár (talán) jó kocka mellett Józsi bácsiból is hazaviszünk egy darabot a szívünkben...És a paradicsom, és a paprika, melyet tőle kaptunk, a hűtőben a mai napig, azaz két hét elmúltával is fogyaszthatóak, nem romlottak meg, nem penészednek. A nap érlelte, a gondos paraszti munka, az ősi energia növelte, ápolta ezeket a terméseket. És azokról az ízekről már inkább nem is írnék...

Ennak a látogatásnak az emléke, mint a találkozás másik Józsi bácsival, szintén mindig élni fog bennünk.

Minden kedves Olvasómnak kívánok hasonló szép élményeket!

ZSolt

(Utóirat: azon a reggelen készült egy csoportkép a fotóstársakkal, melyről mi lemaradtunk, mert "elaludtunk". Aztán kiderült, hogy ébren voltunk ugyan mi hárman - mégis, ami velünk történt azon a reggelen, az egész mintha csak az álmunkból lépett volna elő...)