Esküvőfotózás rokoni körben

Egy nagyon szép délután krónikája

Egy nap mondja a feleségem, hogy a nyáron két esküvő is lesz. A két legkisebb unokatesóié. - Jól van, ott leszünk. Viszek fényképezőgépet (naná!). Felhívjuk az anyukájukat, hogy hogyan lesz, mint lesz. A fotózás is. Azt mondja, a fiúén lehet fotózni, viszont a lánynak már megvan a két fotósa, de gyertek, várunk benneteket szeretettel.

Jól van. Egy-egy. Mindkettejüket egyformán kedvelem, egyformán szeretem, de jó. Nem baj. Ők így szeretnék. Belenyugszom.

Négy nap múlva szól a telefon. A rokon lány az. "Figyelj, lett volna két fotósunk, Ádámról már tudjuk, hogyan dolgozik, de a másik srác fotóit nem láttuk. Úgyhogy neki megköszöntük, és téged szeretnénk felkérni, hogy te legyél a másik fotósunk, mert a te munkáidat már ismerjük."

Hűha... ülök, de elkezd bizseregni a lábam, egyszerre furcsán könnyűnek érzem magam... A lány folytatja: "Figyelj, nem tudom, hogy gondolnád, de mi a fotókat kérnénk szépen nászajándéka, jó lesz így?..."

Nem kérdés.

Kilencedike. Otthon beülünk az autóba. Húsz perccel a tervezett indulási időpont után. Feszült vagyok, gyorsításnál odalépek a gázra, de tartom a sebességhatárt. Ha valamikor nem, akkor most nem lehet kockáztatni. Úgyis odaérünk időben - mondja egy hang valahol belül, de a parkolásunk sorsa még elég bizonytalan. Odaérünk a színhelyre, de szinte semmi remény, hogy a környéken álljuk meg. Elnézek egy kereszteződést, ahol a feleségem szerint be kellett volna kanyarodjak. Rám szól. Vitatkozni kezdünk (ritkán van ilyen...). Robbanok. Aztán lenyugszunk. Ki a rakpartra, vissza a Piarista utca felé. Öngól. Még egy kanyar a rakpart felé (jé, erre már jártunk!), majd vissza. Parkoló sehol. Most egy balos a sétáló utca felé. Múlik az idő, hely semmi. És aztán, utolsó mentsvárnak a mélygarázs... kifújom magam.

Lerakjuk Gézát (Géza az autónk, nevét a rendszáma után kapta). Kipakolunk, irány a kápolna. Lépcsőn fel, nagyon klassz lépcsőház, jó geometria. Fent ismerős, mosolygó, rokoni arcok. Üdvözlések. Helyszíni szemle. Egyeztetés Ádámmal (tiéd a jobb oldal! - mondja). Na jó.

Kezdődik a szertartás. Bevonultok. És amint leültök egymás mellé, valami leírhatatlan béke telepszik rám jólesően. Mindent elfelejtek egy pillanat alatt, ami nem kell ide. Csak nézlek, csak igyekezlek látni benneteket. Hallgatom a szertartást, hömpölyögnek felém a szavak, az igék, már rég nem imádkoztam, a Miatyánkot halkan duruzsolom magamban. Szolidan csattognak a gépek, Ádámé és az enyém. Mozog a Nap, betűz az ablakon, fénnyel, sok fénnyel, és még több melegséggel tölti el a termet. Fohászkodom magamban: csak jó helyre érkezzen az a sok-sok fény. Ádám... te mondtad, enyém a jobb oldal, nem tudom, te hogy jártál, de nekem kábé bingó.

Van ugyan két-három perc a nászmise alatt, amikor a vőlegény arcát használhatatlan, kemény, durva napfény éri. Elmúlik ez is, mint minden rossz. Csak az öröm marad, elégedettség-sejtelmek. Nem. Ki fogom bírni, nem nézem vissza a fotókat. Vasárnap reggelig nem. Majd otthon... Már vége is a szertartásnak? Kivonultok. Gratulációk. Ádám vakuja elromlik, segítenék, de nem tudok. Nálam minden működik. Mindenkiről lesz kép.

Átmenetileg elköszönünk, lépcsőn le, autóba be, Visegrádon kiszállás. Terepszemle. Valami különös, különleges hangulat az étteremben, kifinomult berendezés, cserépedények, gyertyák az asztalokon, cizellált személyzet. Lantmuzsika. Asztalunk a főasztal mellett (bingó!). A vőféllyel egyeztetés a lehetséges és kívánatos fotózási akciókról. Aperitif, isteni tiszta pálinka. Ismerkedés a hellyel, a hely szellemével, fénymérés, próbafotók...

Aztán a LAKOMA. Nincs csörgő-zörgő násznép (CSÓÓÓÓKOT!!!). Mindenki kedves, intelligens. Az ifjú feleség húslevest szed párjának. A férj biztatja. A terem nem zúg, halkan beszélgetnek. A vőfély beindul, lót-fut, versel, homlokát ráncolja... intézi a húga lakodalmát. Aztán kiállunk mi hárman muzsikálni, a feleségem, a fiam és én, szinte vágható a csend. Hűűű... odafigyelnek ránk. A szemüvegem az autóban maradt... próbálom összerakni a szemem előtt széteső kottatöredékeket, ráncba szedni több hónapja rendetlenkedő retinámat. A vőfély párja felvesz minket videóra. Aztán vége. Pillanatnyi csend. Taps. Hűűűű... nektek játszhattunk. Talán egész jól sikerült... Elégedett vagyok a családommal.

A vacsora vége felé a fiatal pár végigjárja az asztaltársaságokat. Hozzánk is jönnek: meg vagyunk-e elégedve? Jó-e az étel? Megpróbálom szavakba önteni, egy kicsit nehezen megy, a bennem feltoluló többszörösen összetett, legmagasabb elégedettségi szintet tükröző mondataimat próbálom emberléptékűvé kicsinyíteni. Nehogy koplaljunk, mondja az ifjú férj. Na ja. A dőzsölés a jelenlegi helyzetre nagyon enyhe kifejezés lenne...

A helyszín kiszámítható, felmérhető, ti a már elkészített papírképekről is ránk mosolyogtok. Miért is vagyok itt? Ja, lesz mulatság, pár fotó a táncolókról, beállított kép semmi, behoztuk a derítőlapokat, de nem kellenek... Lefotózok egy félig leégett gyertyát. Fél szemmel lesem a vőfélyt, mikor int: eksön!

És jött. "Hova álljuk be, Zsolt?" Mutatom a helyet a csoportképekhez, a színezett, gyönyörű ablaküvegtáblák előtt. Felmerül a lehetősége, hogy esetleg csillogni fog, de én tudom, hogy nem fog, viszont a szemek, a szemek azok csillogni fognak. No, bízzunk benne, hogy élesek lettek. "Lenne még csoportkép, nem baj?..."

Neked, nektek még kétszázat is, drága ifjú házasok. Hát mire ez az egész, ha még csak meg sem próbálnám, hogy minél nagyobb legyen az örömötök, amikor visszanézitek a képeket? Ez csak természetes, hogy itt vagyok, és teszem a dolgomat. Nem hajt semmiféle megfelelni akarás, anyagi érdek, külső kényszer. Egyszerűen jólesik újra meg újra kioldani a zárat, bízva abban, hogy jók lesznek a képek. Hogy tetszeni fognak nektek. Néha ránézek az LCD-re. Egy picit nyeregben érzem magam. Egy-két kockát megismétlünk. Semmi gond.

Aztán... buli van! A zenekar fergeteges. Állati jó, gondolom így utólag, ilyen zenei minőséget még lagziban nem nagyon hallottam. Azaz, tulajdonképpen soha. Egy szünetben megköszönöm ezt az énekesnőnek. Azt mondja, igen, jó a zenekar, de azért, mert látják, hogy a közönség mennyire szereti a zenét, hogy mennyire ért hozzá. Szóval, kölcsönhatás, oda-vissza inspiráció. A tánc hullámzik, a viszonylag kis tánctér állandóan tele van. Szinte minden lehetséges nézőpontot kipróbálok. Lehúzom a cipőmet, felállok egy székre, magasba emelem a gépet. Újra meg újra. A táncoló közönség és a pincérek megértő arccal kerülgetik magaslati fészkemet, a cipőimet is óvatosan tolják arrébb, de előbb megkérdezik, hogy lehet-e...

Vetítés. Valaki nem lát tőlem (100 kiló vagyok, nem tudok eléggé belesimulni a falba). Egy kicsit morgok a vőfélynek, később megbeszéljük a dolgot. Minden oké, nincs harag. Jön a torta, ahogy illik. Aztán menyasszonytánc.

Egy fain kisfiú rám néz, meg a gépemre. Mintha régóta ismerném. Váltunk pár szót, okos szemekkel rám mosolyog. Hűűű, micsoda értelmes, kedves násznép... és méltó hozzájuk az előzékeny kulturált felszolgálói magatartás. Az ifjú feleség később elmeséli, hogy a tortájuk a lagzi előtt egy nappal beomlott. A háromszintes torta alsó és felső részét a pincérek rendbe hozták, egy cukrász elkészítette a közepét, és szombatra összerakták. A torta hibátlan. A személyzet is. Az ifjú pár pedig fantasztikus.

Az este egy nagy örömmé, valami leírhatatlan, finom boldogsággá olvad össze (mint előtte nap a jobb sorsra érdemes torta... de mellékzönge, romlás, izgalom nélkül.) Azért mégis csak mennünk kellene, egy óra hazáig az út, és már elmúlt hajnali egy. Összeszedjük magunkat, elbúcsúzunk. Többektől kétszer is. A fain kisfiúnak bemutatkozom, az apukájának adok egy névjegyet, mert így tartom jónak. Féltő gonddal csomagoljuk össze ajándékba kapott, névre szóló serlegeinket. És én valahová becsomagolom magamba, még óvatosabban, körültekintőbben, ennek a szép délutánnak és estének az emlékeit.