A "hegyi tanár"

Sohasem voltam igazán egészséges. Azaz, voltak jó napjaim, amikor elhittem magamnak, hogy lesznek hosszabb, egészséges időszakaim az életemben. Talán nem volt véletlen, hogy amikor 5 hónapos koromban anyukámnak elapadt a teje, rövidesen fel kellett szúrni az arcüregemet. Nyilván kaptam valami frankó tápszert...

Most lisztérzékeny vagyok, jó ideje, és keresem azokat a momentumokat az életemben, amelyek ehhez vezettek. Tény az, hogy elég beteges gyerek voltam. Légúti panaszok, emésztési problémák... Sok orvost láttam életemben. Majdnem azt írtam, hogy túl sokat, vagy inkább eleget, bár ezt talán már kimondhatom.

Húsz évesen is kimondtam. De nem így volt.

A dolog lényege, hogy a diplomakoncertem után beteg lettem. Egy évig nem dolgoztam. Immunrendszeri és bélproblémák, rossz májfunkciók, enzimhiány, vérszegénység... körülbelül tizenhat orvos látott. Mindenki igyekezett engem meg a szüleimet megnyugtatni, hogy majd megerősödöm, de ennél többre nem nagyon jutottak.

Közben fokozatosan gyengültem, 20 évemhez és 175 cm-es magasságomhoz 59 kg voltam, puffadtam, étvágytalan voltam, és egy szobát nem tudtam úgy felporszívózni, hogy ne fáradtam volna aznapra teljesen el.

A dolog innentől nem rólam szól. Anyukám megelégelte, hogy a hivatásos orvostudomány nem tud rajtam segíteni, és elvitt a kuruzslóhoz.

A kuruzsló dr. Martyn Róbert volt, Robi bácsi. Akkor még nem tudtam róla sokat, anyukám mesélte, hogy a bátyámat kiskorában kikezelte a fehérjeérzékenységéből. Annyit tudtam csak, hogy anyám mindent egy lapra tett fel, beültünk otthon az autóba, kiszálltunk a kaposvári Róma-hegyen, és letelepedtünk egy padra egy gazdasági melléképület előtt. És vártunk.

Mert hogy Robi bácsira sokan vártak. Betegek, akik közül soknak az utolsó reményt jelentette. Olyanok, akiknek a kezelőorvosa azt modta, hogy menjenek haza meghalni. De Robi bácsi híre már szerencsére elterjedt. Lengyelországig, Horvátországig. És Robi bácsi gyógyított. Minden reggel tíz órakor elkezdte a rendelést, és amíg beteg volt nála, addig nem hagyta abba. Amikor először voltam nála, csak arra emlékszem, hogy nyugalom volt, a kert árnyas gesztenyefái alatt beszélgettek a betegei, és mindenki békés volt és bizakodó. Feszültségnek, tolakodásnak, hangos szónak nyoma nem volt, pedig néha elég sokat kellett várni. De ők már tudták, hogy mire várnak. Aztán megtudtam én is.

Robi bácsi akkor 87 éves lehetett. vékony volt, magas, erős, és nem remegett a keze, amikor belém szúrta az injekciós tűt. Volt egy komplett, személyre szabott kúrája, amely gyógyteát, gyógyvizet, nagyon kemény diétákat és nagyon pici adag gyógyszereket tartalmazott. Nem volt vesztenivalóm. Mindegy volt, hogy hiszek-e neki, vagy nem. Már az első egy-két kezelés után erősebbnek érezetm magamat.. Annyira mindenesetre, hogy szegény anyukámat piszkáljam, ha Robi bácsi diétájától egy fikarcnyit is el akarna térni (téríteni). Keménynek kellett lennem, úgy éreztem, hogy a helyzet, az állapotom ezt követeli meg tőlem. És kemény voltam.

Robi bácsi azt mondta, nem vagyok rákos, és én hittem neki. Tulajdonképpen ez elég is volt. Meg persze az, hogy bizonyos időszakonként elmenjek hozzá kontrollra, hogy B12 vitaminhoz adott saját véremmel immunizáljon. A porszívózási gyengélkedés után egy évvel Robi bácsi kőkemény diétája mellett otthon, a szüleimnél betonoztam.

Körülbelül két évig jártam Robi bácsihoz, aztán meggyógyultam. Egy ideig kevesebbet voltam beteg, és tudtam, hogy ezt csak neki köszönhetem. És közben megtudtam róla dolgokat, ami miatt ezt a bejegyzést írom.

Robi bácsi engem makrobiotikus diétával kezelt, de a fő szakterülete a rák volt. A szakma haragudott rá, mert állítólag a kísérleteihez és a gyógyításához illegálisan szerzett vért. Azt gondolom, hogy a sokszáz beteg, akiket rendbe hozott, ezt meg sem hallotta volna. Szerintem orvostársai irigyek, féltékenyek voltak a tudására. Pedig lehetett volna tanulni tőle. Ahogy én tudom, Robi bácsi konkrét alapokra helyezte a gyógyítást. Pl.a rákot kicentrifugált leukémiás vérrel gyógyította. Én ugyan úgy hallottam, hogy magát betegítette meg és aztán kezelte ki, de ez legendának bizonyult. Az a sok száz ember viszont, akiket meggyógyított, Robi bácsit emelte legendává.

Csodáltam és a mai napig csodálom Robi bácsit. Sajnálom, hogy az ilyen emberek nem élnek örökké. De mielőtt 95 évesen szép csendben elaludt volna, előtte két évvel megkapta Kaposvár város Díszplogára címet. Ezzel az elismeréssel a volt kollégák fejet hajtottak tudása előtt. De Robi bácsi nem költözött be a kórházba, ment haza a fehérre meszelt konyhaépületbe, amelybe a rendelőjét már évtizedekkel előtte berendezte, mert várták a betegei. Az ő elégtétele a sok megmentett, meggyógyított, rendbe tett élet volt, amelyek nélküle, ki tudja, lennének-e. Lennénk-e...