Szokásos fuvaromat teljesítem a 76-os járaton, közelítem a munkahelyemet, a
jól megszokott jobb első dupla helyen ülve. A belső ülés ugyebár az a hely,
ahová a 40 kg-os nyugdíjas nénikét is csak cipőkanállal... Szóval ott terpesz-
kedem a hátizsákommal az ülésen (mindkettőn!), fejemen a bazinagy fejhallgatóm,
hogy kiszűrje a külső zajokat, és csak a kedvenc muzsikám áramolhasson be agyam-
ba hallójárataimon át. Mázli, hogy az utolsó számnak, amelyet hallgatni tervez-
tem, épp akkor van vége, amikor leszállni készülődöm-kászálódom. Így egy kissé
körülményesebb az akció: hátizsák, walkman, füles...
  Nem hagyom azonban figyelmem kívül, hogy a kocsi belsejéből már nyomakodnak
(teszem hozzá: teljes joggal) a felszabadulandó helyek (helyeim) felé.
  Fejhallgató, walkman a táskába, jelzőgomb megynyom, nyomakodó úriember (?)
közben kérdéssel fordul. Hozzám. Emígy:
  - Az az üveg meg kié?
  Megnézem, mintha még nem láttam volna a feles kepis gyümölcsleves palackot,
amelyet valami süvölvény odahagyott, mit eb a Sza(ha)rát). Hogyne láttam volna,
még a lábamat sem sikerült teljesen a helyére rakni tőle. Válaszolok: - Nem tu-
dom, nem az enyém - Ha ő így (az "úr"), akkor én is így, sem megszólítás, sem
elnézést, minek, már teljesen leszokunk róla, ez a természetes.
  Csak az a szerencsém. hogy öt perccel azelőtt kezdett kaparni a torkom, emígy
egy Negróval javítottam közérzetemen, s a burkolatát szorongatva kezdtem meg az
első sorokban leírt leszállási akciómat.
  Nem, nem mondtam a  "úr"-nak: - Sőt, én még ezt a Negrós csomagolást sem ha-
gyom itt - nem, nem szólok, buszról le, narancsszín kukába burkolatot be - az
epe meg egye azt, akit éppen akar...